Nyár elején egy mindössze 13 éves Szolnok megyei lány, Barbi véget vetett az életének, miután hónapokon, talán éveken át csúfolták és kiközösítették az iskolatársai a beszédfogyatékossága és az öltözködése miatt. A szülei mindent megtettek, amit tudtak: iskolát váltottak, pszichológushoz vitték, szinte naponta beszéltek a tanárokkal, a lány mégis magában tartotta a legtöbbet abból, amit átélt. Cikkünkben Ladár Edit pedagógiai szakpszichológus segítségével és friss hazai és globális statisztikák tükrében összegyűjtöttük, milyen jeleket érdemes észrevenni időben, miért marad rejtve olyan sokáig a zaklatás, és mit tehet a szülő vagy a pedagógus, ha gyanakodni kezd.
Van egy határ, ameddig egy szülő mindent megtehet, és mégsem elég. Barbi szülei éveken át küzdöttek azért, hogy a 13 éves lányuknak jó legyen az iskolában, néhány hónappal ezelőtt mégis búcsú nélkül veszítették el őt.
A Szolnokon tanuló fiatal hosszú időn át volt a csúfolódás és a kiközösítés célpontja az iskolatársai részéről. Édesanyja, Erika elmondása szerint a kislányt eleinte a saját iskolájában közösítették ki, ezért másik intézménybe íratták át, ahol egy ideig javulni látszott a helyzet. A szülők rendszeresen tartották a kapcsolatot a tanárokkal, szinte naponta beszéltek az osztályfőnökkel, és Barbit pszichológushoz is elvitték – a kislány azonban otthon alig beszélt arról, mi történik vele, és az utolsó pillanatokig titkolta, mire készül.
Annak ellenére jutott el erre a pontra, hogy tele volt tervekkel. Gitározni szeretett volna tanulni, és arról álmodott, hogy az egészségügyben fog majd másokon segíteni. A szülők egyébként nem hibáztatják sem az iskolát, sem a tanárokat, sőt, úgy nyilatkoztak, ha probléma volt, mindig jelezték nekik, csak azt nem sejthette senki, hogy a lányuk ilyen végzetes elhatározásra jut.
Barbi esete nem egyedi, ez az, ami igazán szomorú és félelmetes ebben. Cikkünk nem az ő történetéről szól, sokkal inkább arra keressük a választ a tragikus példáján keresztül, mit kell feltétlenül tudnia minden szülőnek, pedagógusnak és felnőttnek, hogy időben észrevegye, ha egy gyerek bajban van. Ehhez Ladár Edit pedagógiai szakpszichológus, gyermek- és serdülő kognitív-viselkedésterápiás (CBT) szakember segítségét kértük, aki sok minden más mellett arról is beszélt hírportálunknak, milyen jelekre kell figyelni, miért marad rejtve olyan sokáig a bántalmazás, és hogyan előzhetjük meg a tragédiát?
A kiindulópont legtöbbször az, amit egy szülő talán ösztönösen gondolhat: ha a gyerekemet bántják, biztos elmondja nekem. A valóság viszont ennél sokkal bonyolultabb.
Iskolai bántalmazás – globális jelenség
„A gyerekek sokszor nem mondják ki, hogy bántják őket” – magyarázza Ladár Edit. Ennek több oka is lehet: félnek a megtorlástól, szégyellik a történteket, attól tartanak, hogy nem hisznek nekik, vagy egyenesen úgy érzik, ők maguk tehetnek arról, ami történik velük. Ezért a felnőtteknek nemcsak arra kell figyelniük, amit a gyerek elmond, hanem legalább annyira arra is, ahogyan viselkedik.
A szolnoki szakember azt mondja, a jelek önmagukban nem bizonyítják a zaklatást, de tartós vagy hirtelen megjelenésük mindenképp figyelmeztető lehet. Ilyen az, ha a korábban szívesen iskolába járó gyerek hirtelen nem akar menni; a gyakori fej- vagy hasfájás panasz; a romló tanulmányi teljesítmény, a nehezebb koncentráció; a szokatlan fáradtság vagy ingerlékenység; a fokozott szorongás; vagy eltávolodás a korábbi barátoktól, egyre több egyedül töltött idő.
„A lényeg a hirtelen vagy tartós változás, illetve az, hogy a gyermek viselkedése eltér attól, ami korábban jellemző volt rá”. És talán ez a legfontosabb tanács: a felnőtt feladata ilyenkor nem a kihallgatás, hanem a biztonságos kapcsolat megteremtése.
Egy egyszerű, ítélkezésmentes mondat sokat segíthet: „Látom, hogy mostanában valami nehezebb neked. Nem kell most mindent elmondanod, de szeretném, ha tudnád, hogy melletted vagyok.”
A kortárs bántalmazás egyik legalattomosabb tulajdonsága, hogy ritkán látványos. Nem feltétlenül van nyílt konfliktus vagy fizikai erőszak, ellenben sokkal gyakoribb, hogy apró, ismétlődő gesztusokból épül fel. Kirekesztés, gúnyolódás, pletyka, megalázó megjegyzések, egy gyerek társas kapcsolatainak tudatos szétrombolása. Ráadásul ott történik, ahol a legkevésbé van jelen felnőtt, azaz a folyosón, mosdóban, öltözőben, hazafelé menet, vagy az online térben. A közösség többi tagja gyakran csak passzív szemlélő. „Előfordulhat, hogy valaki látja, mi történik, de nem mer közbelépni, mert fél attól, hogy ő is célponttá válik” – fogalmaz Ladár Edit.
A szakpszichológus kiemeli, egy iskola csak akkor tud igazán hatékony lenni, ha nem kizárólag akkor reagál, amikor már megtörtént a baj, hanem folyamatosan figyeli az osztályközösség működését és a kapcsolati dinamikákat.
A bántalmazás a XXI. században az online térben is folytatódik
Az online világ egyébként alapjaiban írta át a bántalmazás szabályait, megjelent a cyberbullying. Míg régen az iskolai zaklatás sok esetben legalább akkor véget ért, amikor a gyerek hazaért, ma a digitális tér belép a gyerekszobába, a saját ágyba, a privát időbe is. „Egy megalázó kép, videó vagy komment pillanatok alatt sok emberhez eljuthat, és akár később is újra megjelenhet”. Az áldozat nem tudja pontosan, ki látta, ki továbbította, ki beszél róla és mikor bukkan fel újra, ez az állandó készenléti állapot pedig rendkívül megterhelő.
A pszichológus szerint van egy másik fontos különbség is: online a bántalmazó sokszor nem látja közvetlenül az áldozat reakcióját. A képernyő távolsága csökkentheti a személyes felelősségérzetet és az empátiát. Logikus, hiszen amit valaki személyesen talán ki sem mondana, a digitális világban sokkal könnyebben leírja. Innen ered az az érzés, amit annyi fiatal megfogalmaz: nincs hova hazamenni a bántalmazás elől. „Ez nem egyszerűen technikai probléma, hanem pszichológiai értelemben a biztonságos tér elvesztése” – fogalmaz a szakember.
Fontos leszögezni azt is, hogy nincs egyetlen zaklató személyiségtípus, és téves egyszerűsítés lenne azt feltételezni, hogy minden bántalmazó gyerek otthon is bántalmazott. Ladár Edit szerint ugyanakkor bizonyos háttértényezők növelhetik a kockázatot. Az agresszióval történő problémamegoldás családi mintája, a következetlen vagy szélsőséges nevelés, az érzelmi elhanyagolás, a túlzott büntetés, a határok hiánya, vagy az, ha a gyerek azt tanulja meg, hogy az erőfölény biztosítja a kontrollt számára. A bántalmazó viselkedés mögött állhat alacsony önértékelés, bizonytalan kötődés, érzelemszabályozási nehézség, fokozott kontrolligény vagy a társas státusz megszerzésének igénye is – egyes gyerekek számára a társak feletti hatalom megszerzése valósággal megerősítő élménnyé válik.
A beavatkozásnak nem pusztán a büntetésről kell szólnia, a határok egyértelmű kijelölése mellett azt is meg kell vizsgálni, miért vált a bántalmazó viselkedés a gyerek számára működő stratégiává. Ez talán a legérzékenyebb pillanat egy szülő vagy pedagógus életében: a gyerek végre megnyílik, és elmondja, hogy bántják.
Innentől kezdve minden a megfelelő reakción múlik.
„Az első és legfontosabb lépés: hinni a gyermeknek, meghallgatni és biztonságot teremteni számára”. Vannak mondatok, amelyeket – bármennyire is jó szándékkal hangoznának el – kerülni kell, mert akaratlanul is a gyereket hibáztatják. „Biztosan te is tettél valamit! Miért nem szóltál hamarabb? Miért nem álltál ki magadért?”
Ehelyett a szakpszichológus ezeket a kérdéseket javasolja: „Jól értem, hogy ez történt veled? Mióta történik? Kik tudnak róla?” Van olyan helyzet vagy személy, akitől most különösen félsz?”
Fontos, hogy a gyerek tudja, a felnőtt komolyan veszi a problémát, és nem marad egyedül a megoldásával. Az iskola részéről ezután a helyzet feltárása, dokumentálása és a gyerek azonnali védelme következik. Az áldozatot és a bántalmazót nem szerencsés egyszerűen szembesíteni egymással, különösen, ha köztük egyértelmű hatalmi egyenlőtlenség áll fenn. „A legfontosabb üzenet: a bántalmazásért mindig a bántalmazó viselkedés a felelős, nem az áldozat. A gyermeknek nem azt kell megtanulnia, hogyan legyen elég erős ahhoz, hogy kibírja, hanem azt kell megtapasztalnia, hogy a felnőttek képesek megvédeni őt.”
A szakpszichológus szerint a megelőzés kulcsa, hogy az iskola olyan légkört alakítson ki, ahol a segítségkérés nem gyengeség, hanem felelősségteljes viselkedés jele. Ennek eszközei lehetnek:
- rendszeres osztályfoglalkozások érzelmek felismeréséről, empátiáról, határok tiszteletéről, asszertív kommunikációról
- a szemlélők (bystanderek) szerepének tudatosítása, hiszen a közösség reakciója jelentősen befolyásolja, fennmarad-e a bántalmazás
- kortárssegítő rendszerek
- könnyen elérhető, biztonságos iskolapszichológusi jelenlét
- pedagógusok folyamatos érzékenyítése
- anonim jelzési lehetőségek azok számára, akik még nem mernek személyesen beszélni
„A legfontosabb azonban talán nem egy konkrét program vagy módszer, hanem az iskola kapcsolati kultúrája” – összegzi Ladár Edit. „Egy gyerek akkor fog segítséget kérni, ha korábban azt tapasztalta, hogy a felnőttek meghallgatják, komolyan veszik, nem szégyenítik meg, és valóban tesznek is azért, hogy változás történjen.”
Bár nem kifejezetten iskolai bullyingról szól, sokat elárul egy 2020-as, az UNICEF Magyarország megbízásából készült, 1003 fős országos Publicus-felmérés arról, mennyire nehezen ismerjük fel a bántalmazás jeleit. Eszerint a megkérdezettek 38 százaléka szerint egy-egy pofontól „nem lesz baja” a gyereknek, és ugyanennyien értettek egyet azzal is, hogy a gyerekeknek elsősorban kötelességei vannak, nem jogai. A társadalmi elfogadottság egyébként szorosan összefügg az iskolai végzettséggel: míg a diplomások 28 százaléka tartja elfogadhatónak az „egy pofon belefér” elvet, a szakmunkás végzettségűek körében ez az arány 42 százalék volt.
„Egy megalázó kép, videó vagy komment pillanatok alatt sok emberhez eljuthat, és akár később is újra megjelenhet”
A kutatás azt is megmutatta, hogy sokszor nem is tudjuk pontosan, mi számít bántalmazásnak. A szóbeli szidalmazást a megkérdezettek mindössze 30, a szobafogságot 20, a telefon elkobzását pedig csak 14 százaléka minősítette annak. Ez a fajta bizonytalanság, tehát az, hogy nem tudjuk mi az, ami még belefér és mi számít konkrét bántalmazásnak, nem marad meg a családon belül. Ugyanez a fajta vakfolt teszi nehézzé sokszor a felnőttek számára azt is, hogy időben komolyan vegyék, amikor egy gyereket csúfolnak, kiközösítenek, kigúnyolnak az iskolában.
Barbi halála után néhány héttel a Lélekgyógyító Alapítvány nyílt levelet intézett az Országgyűléshez, Magyar Péter miniszterelnökhöz és a kormány tagjaihoz. A levélben ők is megerősítik, hogy a lány tragédiája nem elszigetelt eset, és nem lehet tovább tétlenül nézni, hogy a gyerekek biztonsága sérüljön az iskolai falak között. A szervezet konkrét kezdeményezést fogalmazott meg, többek között azt kérték, hogy a halálának napját nyilvánítsák hivatalosan az iskolai bántalmazás áldozatainak emléknapjává. Az alapítvány arra kötelezné az oktatási intézményeket, a döntéshozókat és a társadalmat, hogy az iskolai bántalmazás elleni fellépés végre prioritássá váljon, ne csak alkalmi reakció maradjon egy-egy tragédia után.
A szomorú példákból elsősorban az olvasható ki, mennyire nem elég a jó szándék önmagában, és mennyire fontos, hogy a felnőttek ne csak a szavakra, hanem a viselkedés apró jeleire is odafigyeljenek, és hogy az iskolák rendszerszinten, kötelező protokollal, ne esetenként és esetlegesen kezeljék a bántalmazást.
Ha te vagy valaki a környezetedben nehéz lelkiállapotban van, vagy öngyilkossági gondolatok gyötrik, nem kell egyedül maradnod ezzel. A Lelki Elsősegély Telefonszolgálat a 116-123-as számon, illetve a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány a 116-111-es, díjmentesen hívható számon éjjel-nappal elérhető.
Képek: Claude AI, myboys.me / Adobe Stock, mipszi.hu, hintalovon.hu
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
